2014. április 5., szombat

25. Chapter

Sziasztok, drágák!
Meghoztam a következő kis fejezetet, remélem tetszeni fog! Aki benne van a csoportban, az már tudja a fejleményeket a következő részről. Nos, aki nem tagja a csoportnak (amin azonnal javítani kéne, hihi) annak elmondanám, hogy a következő, alias a 26. részt is én (Eszter, aka Bo) írom, mivel Bogi egy hatalmas mázlista lett és egy utazáson van, ha jól tudom éppen a UK-ben van. Szívesen lennétek a helyében, nem?:"D Szóóval, innen is kellemes utazást kívánok neki! De azért, ne maradj olyan sokáig, szükségünk van rád!;)
Mondok pár szót a fejezetről is, aztán befogom. Mint mondtuk, Jade szemszög lesz, a fogságban játszódik. Kérlek kérlek kérlek, ne utáljatok meg a rész után, és még mindig semmi információnk nincsen Harry-ről, bár ebben a részben kiderül pár dolog, ami talán sok mindenkinek felfed egy-két régi dolgot. Na.
Most már nem dumálok többet, élvezzétek a részt! Jó olvasást, életkék! xx
Eszter.'


A szoba sarkában ültem. Térdemet magam elé húztam, kezeimet összekulcsoltam körülöttük. Ha jól sejtem délután lehetett, a nap már csak halványan sütött be a kis reteszen, ami az egyetlen fényforrás volt eme sötét szobában. Csak bámultam magam elé. Nem gondolkodtam, nem éreztem. Csak bámultam. Úgy látszott több könny se jön a szemeimre, arcom kivételesen száraz volt. Amennyire higgadt voltam kívülről, annyira üvöltött a belsőm a szabadulásért, habár tudtam, hogy innen nem távozhatok. Élve biztosan nem.
Talán egy napja lehettem már bezárva, nem tudom. Nincs bent óra, egyedül egy ütött-kopott ágy, rajta egy vékony takaróval. Egy hatalmas ajtó zárt el a külvilágtól. Akárhányszor meghallom a külső zárak csörömpölését, csak reménykedni tudok, hogy nem abban a pillanatban lőnek le. Habár a halál gondolata egy ideje csábítja a fantáziámat, gyáva vagyok kárt tenni magamban. Csak egyszer próbáltam meg idáig, az ebédhez kapott kenőkéssel. Felkarcolta ugyan a bőrömet, vér is szivárgott a felszínén, többre azonban mégsem voltam képes. Ennek is az lett a következménye, hogy, amint a fogva tartóm meglátta a hegeket a kezemen, bezárta az ajtót maga után, miután bejött hozzám és megvert. Az övével. Minden egyes csattanásnál, amit a bőr okozott a fenekemen, egyre jobban sírtam. Halkan és csak magamban. Tudtam, hogy egy hangot sem adhatok ki magamból, különben még nagyobb ütéseket mér rám, ez a szarházi.
Nos, mint megtudtam nem szarházi és seggfej a neve, hanem Damon. Azt továbbra sem tudom, hogy honnan a fészkes fenéből ismer engem, mivel a mondatait általában félbehagyja, ha róla kérdezősködöm, sőt. Van, amikor nem is válaszol, csak köp egyet a betonra, majd undorodva néz rám. Fogalmam sincs ez miért van. A lehető legjobban összezavartak ezek a dolgok. Legjobban a memóriámat átkozom, mert Damon arca túlságosan ismerős. Biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol, de fingom sincs, hogy hol. Ő számomra egy ismerős idegen. Egy lehetetlen helyzetbe kerültem, és senki sincs, aki kimentene belőle. Magamra maradtam.

Ha valamire gondolok is az egyedül töltött időben, ami valljuk be, szinte az egész napom, akkor az Harry. Akárhányszor rá gondolok, a gyász fátyolt vet a szemeim fölött. El sem hiszem, hogy meghalt. Még Damon sem beszélt a haláláról, de a mozdulatlan mellkasa, és a sok vér, igazolást adott a feltételezésimre. Gyászolok. Minden percben imádkozom érte, hogy a jobb helyen, ott fent, jó legyen neki. Imádkozom, hogy Isten vigyázzon rá. Bele sem merek gondolni milyen lehetett Conornak, amikor megtalálta a holttestét. Oh, Conor. Olyan jóban lettünk, és így kell elbúcsúznunk. Miről is beszélek? Hisz el sem búcsúztunk. Te a szobádban voltál, engem elraboltak, a szerelmem pedig meghalt. Remélem elmentél arról a helyről és többé vissza se nézel! Innen kérlek, Isten által üzenem neked, hogy Harry testét szép koporsóba temessétek el! Ja, és Conor. Kérlek szépen mond meg a nénikémnek, Tomnak és a drága Luxnak, hogy szeretem őket és mindig is szeretni fogom. Nekem már csak ők maradtak. Mond meg Lou-nak, hogy ne gyászoljon. Örökké a szívében maradok, akár akarja, akár nem. Bár testileg nem lehetek velük, lélekben mindig ott leszek, velük, Londonban. Megígérem neki, hogy végig fogom nézni Lux felcseperedését, ha kell bevetem a szellemes erőmet és elkergetek mellőle sok-sok fiút. De ott leszek. Ígérem. Most pedig, Drága Istenem kérlek szépen vidd hírül ezt Conornak és kérd meg, hogy ne búslakodjon egyikünk miatt sem! Bár sosem fogja megérteni, azért szeretném, ha elmagyaráznád neki! Köszönöm, Istenem. Ámen.

Keresztet vetettem, majd erőt vettem magamon és felálltam. Végtagjaim sajogtak, rájuk sem mertem nézni. Szerencsére már nem a fehérnemű-szett volt rajtam, amit Harrynek szántam. Damon adott egy hatalmas felsőt és egy melegítő nadrágot. Nem tudom honnan szedte őket, de hálásan öltöttem magamra a puha ruhákat, mert rettentően fáztam a szobában. Így már kicsit felmelegedett a testem, de még mindig úgy éreztem lefagyok.
Mint mindig, most is leültem az ágyamra, hátammal a falat támasztottam és bebugyoláltam magam a vékony kis pokróccal. Az ágyneműknek dohány szaga volt, ezért nem is erőltettem azt, hogy az arcom közelébe húzzam őket, inkább a mellkasomig takaróztam csak be.
Aludni eszemben sem volt, egészen addig, amíg Damon be nem hozza a vacsorát, mert csak akkor mentem biztosra, hogy ő is aludni megy és nem jön be hozzám az éjszaka. Igen, ételt rendszeresen kapok, van amikor egy pohár vízzel is megspékeli az ebédemet. Ma például borsófőzeléket kaptam fasírttal, de valami nagyon undorító fasírttal. Alig ettem belőle. Inkább a vizet ittam csak meg, remélem abba sem köpött bele.

Mintha Damon hallotta volna a gondolataimat, végszóra benyitott egy tálcával a kezében. Ez a vacsoraidőt jelenti. Hál'Istennek.
- Tessék, egyél - dobta mellém a vacsi-adagomat. Ha jól megnéztem valami kenyér lehetett, rajta lekvárral vagy legalábbis valami gyümölcsös dzsemmel. Mellé tejet kaptam.
- Khm, a gyógyszeremet megkaphatom? - kérdeztem halkan. Érdekes, hogy tudott rólam mindent, tudott a szívbillentyűzavaromról is, s tudta, hogy milyen gyógyszert kell beszednem és mikor.
Válaszul nem mondott semmit, csak felém hajította a gyógyszeres dobozomat. Letekertem a kupakját, majd kivettem belőle két szemet. Nem ennyi volt a megengedett tabletta, de valamivel muszáj volt elkábítanom magam. Kis mennyiség volt ugyan, de gyönge testemnek ennyi is elég lett volna az ájuláshoz. Legalább békében lehettem volna egy darabig. Persze, csak az álmaimban várhattam a megnyugvást, Damon észrevette a két fehér gömb alakú tablettát, szemeiben azonnal láttam a dühöt.
- Abból csak egyet szabad bevenned, te szuka. Mit akarsz csinálni? Megölni magad? Még nincs itt az ideje, kislány - ordibált, miközben felém haladt az ajtóból, kitépte a kezemből a fiolát és visszakézből megpofozott. A csattanás helye pirosló foltot hagyott arcomon, ahogy mindig.
- Miért nem egyszerűsíted le a dolgokat és ölsz meg itt és most? - kérdeztem tőle, megtalálva a hangomat. Ésszerűen belegondolva, mindkettőnknek egyszerűbb lenne, ha most meghalnék. Neki nem kéne velem nyűglődnie, nekem nem kéne tovább szenvednem. Komolyan nem értettem, miért nem szánta rá még magát erre a lépésre.
- Még nincs itt az ideje - sziszegte. Folyton ezt mondja. Még nincs itt az ideje. Mire várunk még, úgy őszintén? Arra, hogy piros hó esik? Na, arra aztán várhatunk.
- Nem tudom felfogni, mire vársz még, Damon - mondtam neki. Nem szerette, ha a keresztnevén hívom, ezért csak morgott, majd bezárta maga után az ajtót. A francba, már megint?
- Ne beszélj vissza nekem, Jade - Nevemet színtiszta gyűlölettel ejtette ki. Már kezdett az agyamra menni, hogy úgy beszélt rólam, mintha egy utolsó korcs lennék. - Pontosan ugyanolyan vagy, mint az anyád - tette hozzá, mire bennem megállt az ütő. Anyám említésére szomorúság borult az amúgy is kínkeservesen szomorú szívemre. Nem is ismertem, miért zargat folyton vele?
- Te nem tudsz semmit sem az anyámról, és, ha még egyszer a szádra mered venni, esküszöm.. - fortyogtam. Persze fenyegetésemnek semmi alapja nem volt, ezt Damon is pontosan tudta. Azért megpróbálni érdemes volt.
- Mi lesz, kicsi Miller? Semmit sem tehetsz ellenem - nevetett, majd leült mellém az ágyra, jó közel. Nevetése zavarta a füleimet, gusztustalan volt. Sárga fogait kivillantva vigyorgott a képembe, orromat megcsapta az alkohol és némi cigaretta szaga.
- Egyszer meg fogod bánni, amit tettél velem. Isten megbüntet érte, ha már én nem leszek - Amióta itt vagyok többet imádkoztam és beszéltem Istenhez, mint amennyit egész életemben. Hittem Istenben, mert mást nem tehettem. Hittem benne, hogy imáim odatalálnak hozzá, és segíteni fog. Küld egy őrangyalt, az én őrangyalomat, aki felvisz végre a mennybe, a boldogsághoz. De egyelőre, itt ragadtam ebben a porfészekben.
- Ugyan, ne áltasd magad - röhögött jóízűen. - Már csak az én társaságomat élvezheted.
- Inkább a halál - motyogtam. Tudtam, hogy hallotta, mert elég erősen rácsapott a lábamra. Felnyögtem fájdalmamban, mert biztos voltam benne, hogy lesz még egy-két lila folt a többi mellett.
- Jaj, cica. Annyira nem is vagyok rossz - nézett maga elé. Ezt nem tudom, hogy kérdésnek szánta-e vagy kijelentésnek. Hezitáltam. Nemet akartam mondani, mert ez az igazság. A visszataszító külső mögött egy visszataszító belső lakozik. Erre a válaszomra biztos vérezni fog az orrom, de ami a szívemen az a számon.
- Dehogynem vagy.
És vártam az ütést. Még a szemeimet is összeszorítottam, gondolván úgy nem lesz annyira elviselhetetlen a fájdalom. De nem ért hozzám. Felnyitottam a szemeimet és továbbra is csak ült mellettem, mosolyogva. Mintha valami saját kis debil viccén nevetne.
- Ő is ezt mondta - Egy pillanatig, mint elszomorodott volna. Na, várjunk csak.
- Kicsoda? - kérdeztem félve. Reméltem nem tűnök túl kotnyeleskedőnek.
- Jocelyn - mondta olyan halkan, hogy szinte nem is voltam benne biztos, hogy ezt mondta. Jocelyn? De, hisz anyámat is így hívták. Biztos valami félreértés.
- Az anyukámat is így hívták - jegyeztem meg. Bólintott.
- Tudom. Rá értettem.

Mi a szar?

- Ismerted az édesanyámat? - kérdeztem megint. Valamiért kíváncsi voltam. Tudni akartam, honnan ismerte anyát és apát. Mert, hát apát ismerte, azt már az elején levettem, hiszem Damon díler. Sejtéseim szerint apának dolgozik, de még nem kérdeztem rá.
- Sajnos, túl közelről.. - sóhajtotta. Sóhajtott? Na jó, ez a beszélgetés kezd irtó furcsa lenni..
- Kifejtenéd ezt bővebben?
- Miért kell mindenről tudnod, kölyök? - fordult felém, miközben erélyesen válaszolt vissza. Védekezésképpen magam elé raktam a kezem, és próbáltam ezzel a cselekedettel védeni a fontosabb szerveimet.
- Elnézést.
- Látod, ebben is hasonlítasz rá. Anyád is mindig mindenbe beleütötte az orrát. Nagyon kíváncsi volt - nevette el magát, de most úgy igazából. Valami baja van vajon?
- Damon.. - félve ejtettem ki a nevét a számon, ami inkább suttogásnak hangzott. Mintha megrándult volna. - Nem tudnál mesélni róla?
Percekig csak ült némán, gondolkozott. Még sosem beszélgettünk ilyen higgadtan, ezért ki kellett használnom, amíg ilyen "gyenge" állapotban van.
- Nos, Jocelyn gyönyörű volt. Ebben is hasonlítasz rá - rám nézett azokkal a mogyoróbarna íriszeivel, és éreztem, ahogy megborzongok perzselő tekintete alatt. - Amikor megismertem, annyi idős lehetett, mint most te vagy még nálad is fiatalabb. Apád mutatta be nekünk - erre felhúztam ívelt szemöldököm, értetlenül. - Gondolom rájöhettél már, hogy én is az amerikai dílerek közé tartozom, mint az apád.
- Hát, sejtettem - motyogtam.
- Volt egy külön kis bandánk, mint a te drága barátodnak. - Tudtam, hogy Harry-ről beszél. A fiú említésére jobban szorítottam a testemet körülölelő paplant. - Apád nekem dolgozott, fogalmazzunk így.
- Maga volt a főnöke? - hitetlenkedtem.
- Nem voltam a főnöke, csak mondjuk úgy, hogy az én szavam többet ért, az övénél - magyarázta.
Erre nem tudtam mit mondani, vártam a folytatást.
- A bandában apádnak az volt a feladata, hogy szállítsa az anyagot - Sosem beszélt nekem senki, apám "munkájáról", ezért furcsa volt, hogy Damon erről magyaráz. - Jocelyn tudott mindenről, mégis szerette Millert. Halálosan, már-már undorítóan szerelmesek voltak egymásba - fintorgott Damon. Nekem ez a mondata mosolyt csalt az arcomra, ahogy a boldog szüleimre gondolok, kik egymást átölelve birkóznak meg mindennel. - Mindenki elfogadta Jocey-t, de nem szerették. Nem volt közénk való, és ezt ő is nagyon jól tudta. A szüleid tisztában voltak azzal, hogy Jocelyn ezáltal egy célpont lett.
- Célpont? - értetlenkedtem.
- Olyan célpont, mint te.
- Már elnézést, én nem vagyok célpont - kértem ki magamnak.
- Hank gyenge pontja az anyád volt, Harry gyenge pontja pedig te voltál - A múlt idővel kimondott szó olyan érzést keltett bennem, mintha egy kést döfnének a szívembe.
- Szóval, azt mondod, hogy rajtunk keresztül próbálják meg megölni őket? - Végre kezdtem felfogni mit is jelent az a szó, hogy "célpont". Ha arra gondolok, hogy Damon miattam ölte meg Harryt, hánynom kell. És most, itt beszélgetek életem szerelmének gyilkosával. Biztos pofán csapnám magam, de be kell férkőznöm Damon közelébe, legalább, hogy egy kicsit is megbízzon bennem, és ne kelljen minden nap átélnem azt, amit az elmúlt 24 órában kellett.
- Nem is vagy te annyira buta, mint azt mondják rólad - jegyezte meg szórakozottan.
Ezt megjegyzés nélkül hagytam.
- Egy ideig persze, amikor megkötöttük a szerződést a londoniakkal, minden békés volt. Közben anyád és Hank összeházasodtak, aztán Jocelyn terhes lett veled - Itt megállt.
- Igen, és? - kérdezősködtem tovább, mert most igazán nem hagyhatja abba.
- Semmi és. Nekem végig kellett néznem, ahogy a gyönyörű Jocelyn kihord egy gyermeket, aki nem tőlem van - mondta ingerülten. A reakcióm egy elkerekedett szempár volt. Hogy mi a fészkes fene van? Damon szerette anyámat? Szerelmes volt belé? Szent szar.
- Szerelmes voltál az anyámba? - kérdeztem tátott szájjal. Alig jutottam szóhoz a megilletődöttségben. Nem gondoltam, hogy a beszélgetésünk ilyen fordulatokat hoz majd.
Válasz egy bólintás.
- De úgy komolyan? Úgy szeretted, ahogy apa? - Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Az elrablóm szerelmes volt az anyámba. És gondolom ezért utál, bár ez elég értelmetlen, de mindegy.
- MI A SZART NEM ÉRTESZ AZON, HOGY IGEN? IGEN, SZERELMES VOLTAM AZ ANYÁDBA, JOCELYN MILLERBE, AKI NEM SZERETETT VISZONT! ÉS KIBASZOTTUL MEGÁTKOZTAK, MERT ITT VAGY TE, ÉS RÁD NÉZEK, ÉS RÖGTÖN A NYAMVADT ANYÁD JUT ESZEMBE - ordibált. Teljes testével felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Nyakán kidülledtek az erek, úgy kiabált. Én megszólalni sem tudtam. Fel kell ezt dolgoznom.
Damon, aki elrabolt és megölte Harryt, szerelmes volt anyámba, és azért utál, mert rá emléleztetem. Logikus.
- Tehát anyu miatt utált meg engem és aput is, nemde? - tettem fel a kérdést, ami már régóta fogalmazódik bennem.
- Apád és én legjobb barátok voltunk - kezdte, de félbeszakítottam.
- Apának Earl bácsi volt a legjobb barátja - magyaráztam. Earl bá a szomszédunk volt. Mindig is jóban volt a családunk, sokszor járt át hozzánk. Szegény felesége meghalt, de ettől függetlenül ő egy vidám úriember maradt. Emlékszem, egyszer húsvétkor jött locsolni.Elmondta nekem a versét, és meglocsolt. Azt hittem valami kis parfümmel fog, de nem. Akkor nem Earl lett volna. Egy kancsó hidegvizet borított a nyakamba. Nem is adtam oda neki a piros tojását. Utána még két hétig ezen röhögött apámmal.
- Vagy csak azt mondták neked - jegyezte meg halkan. - Mindegy is. A lényeg, hogy amikor nem a bandának dolgoztam, akkor vízvezetékszerelőként foglalatoskodtam, ez adott még némi megélhetést. Miután megszülettél, sokszor jártam hozzátok. Láttalak egészen csecsemőkorodban, védtelenül. Emlékszem, akárhányszor sírni kezdtél, anyád és apád ugrott, hogy mi bajod van. Nagyon féltettek - Szemeim csillogtak a könnyektől. Viszont valami nem stimmelt a sztorijával kapcsolatban.
- Anya a szülésben halt meg, nem láthattad őt akkor, amikor mondtad! - ellenkeztem. Ez az egész egy marhaság. Szedett-vedett hazugság, amit Damon elmondott.
- Ennyire te sem lehetsz buta, Jade - morgott. A hideg kirázott a rekedtes hangjától. - Mindent elhittél, amit apád mondott, igaz?
- É-én ezt nem értem.. - dadogtam.
- Anyád nem halt meg a szülésben. Megölték - mondta rám nézve. Az állam a beton padlót verdeste. Szemeim hatalmas gömbre dülledtek.
- M-megölték? Mégis ki ártott volna anyunak? -Nem fért a fejembe valami. Apu és Lou összebeszéltek, hogy egy kamuszövegen nőjek fel?
- Ő egy célpont volt, emlékszel? - kérdezett vissza mindentudóan. Kezeimmel a hajamba túrtam. Nem voltam felkészülve, hogy ennyi mindent tudok majd meg. Az lehet, hogy az egész életem egy hazugság volt?
- I-igen, d-de..
Félbeszakított.
- Nincs semmi de. Megölték a londoniak, mert azt hitték, ha megölik Hank feleségét, akkor  apád meggyengül, öngyilkos lesz, és övék az apád vagyona, illetve megkaparintják az összes létező drogot - magyarázta.
- Miért volt olyan fontos tengelye apa, ennek az egész drogos ügyletnek?
- Mint mondtam, ő a szállító. Azon kívűl pedig rengeteg droghoz jutott hozzá, amúgy is. Valószínűleg neki volt a legnagyobb marihuana-készlete Houstonban.
- És azért ölték meg anyát, mert apa szerelmes volt belé? - kérdeztem suttogva.
- Pontosan.
- Kegyetlenség valakit megölni azért, mert egy "fontos" ember szerette - macskakörmöket mutattam. - De még nem fér a fejembe, hogy akkor apa, hogy-hogy nem halt meg? Mert azt mondtad..
- De nem volt egyedül - szakított félbe. - Ott volt neki valami. Vagyis inkább valaki - biccentett felém.
- Miattam nem halt meg?
- Akkor miattad maradt életben. De miattad is halt meg.
Ledöbbentem. Mindig is magamat hibáztattam anyu haláláért, az még csak rátett egy lapáttal, hogy utána apu is meghalt és az ő halála mioatt is magamat hibáztattam. Mindenki azt mondta, hogy nem az én hibám, nem tehetek róla, de most, hogy Damon ezt kimondta ilyen nyíltan, rájöttem, hogy mind hazudtak. Mélyen, a szívük mélyén mind tudták, hogy igazam van. Lou, Tom és Harry. Mind tudták, hogy miattam halt meg apu és anyu.

Önző voltam, és nem akartam tovább hallgatni. Ennyi nekem elég volt. Bát nem ezt akartam megtudni, a Sors mégis úgy tervezte, hogy nekem ezt az információt meg kell tudnom. Tudat alatt biztos én is kiváncsi voltam, nem tudom. Elfordítottam a fejem a férfitól, és szorosabban tekertem magam köré a paplant. Kislányként viselkedtem. Megfutamodtam a probléma elől. Nem mertem többet kérdezni. Inkább elfojtottam magamban a mondatokat. De azt hiszem beszélni sem tudtam volna. A szavak kis kavicsokként ragadtak a torkomban. Képtelen voltam a beszédre. Egyszerűen lesokkolódtam.

- Ugyan, Jade - húzódott még közelebb Damon. Combunk már összeért, ezért térdeimet felhúztam a mellkasomhoz.
- Mit akarsz? - sziszegtem. Rá voltam mérges, mert elmondta, de közben magamat is hibáztattam.
- Nem gondolod, hogy szórakozhatnánk is? - kérdezte csábítóan. Legalábbis szerinte csábítóan. - Ha már mindeketten itt rohadunk meg, legyen egy kis mókánk - tette hozzá magán szórakozva.
- Azt értem, hogy én itt fogok megdögleni, de te miért is? - kérdeztem hadarva, próbáltam elterelni a figyelmem a kezéről, ami gyorsan haladt a lábamon felfelé.
- Szóval, nem akarsz szórakozni egy kicsit? - Oda se figyelt rám, csak a saját perverz ötletén járt az esze. Nem tudtam mit tenni..

2 megjegyzés:

  1. nagyon-nagyon imádooom<3333 folytatást!! REmélem Harry időben ott lesz és megmenti!!!:)) Várom a kövit!:)

    VálaszTörlés
  2. Ú de jó!!gyorsan kövit:))

    VálaszTörlés