2014. augusztus 10., vasárnap

2. Season // 6. Chapter

Üdv újra!
Amint látjátok, közzé tettük a következő fejezetet. Nem tudom milyen érzéseket fog kelteni bennetek, a két előző fantasztikus rész után. Nekem kivételesen tetszik, pedig nem nagyon szoktam dicsérni az irományaimat. Remélem ti is így vagytok vele! /vagyis tetszik nektek.:D/
Hihetetlenül beindultak a dolgok, rohamosan kapjuk a díjakat; még egy interjút is készítettek velünk! Bogival, mindkettőnknek nagy dolog volt ez, azt hiszem. Talán szeretik az emberek, amit csinálunk. Talán..
Nem húznám tovább az időt, biztos vagyok benne, hogy az izgatottságtól már rég elkezdtetek olvasni, de azért elbúcsúznék. Jó olvasást, és kommentelést!

Sok-sok ölelés: Eszti.x



Összetört, megsebzett, magányos.

Ez a három szó, ami per pillanat engem jellemez.

Összetört, mert mindenki hazudott nekem.

Megsebzett, mert sosem gondoltam volna, hogy Harry ekkora fájdalmat tud okozni.

Magányos, mert senki, még csak meg sem kérdezte, hogy hogy érzem magam.

Újra és újra lepörgettem magam előtt az eseményeket. Miután Harry lakásában felszedtem a szétdobált ruháimat, kimentem, hogy megkeressem a srácokat, de senkit sem találtam kint; még a kibaszott kocsit sem. Egy árva lélek se volt az utcán, legalábbis olyan nem, akit ismertem és hazaszállított volna. Kénytelen voltam gyalog visszasétálni. Ismertem ezt a környéket, közel volt Lou lakásához. Bő 10 percig barangoltam a hideg, és kihalt utakon. Délután volt, és télhez híven már ilyenkor sötétedni kezdett. Nem is csodáltam, hogy ilyenkor minden ember inkább meghúzza magát a meleg kandallója mellett, minthogy kint kószáljon. Én sem vágytam másra, csak, hogy hazaérjek és fölkeljek végre ebből a rettenetes álomból.

Mert ez egy rémálom volt. Az, hogy Harry visszatért.. Nem, nem is nevezném visszatérésnek, hisz el sem ment. Végig figyelt. Mindenhol ott volt, ahol én, miközben én halottnak tituláltam. Szóval Harry megjelenése nem igazán keltett bennem bizsergő érzést, amire ő is felhívta a figyelmemet. Nem voltam hálás az Úrnak, amiért életem szerelme újra velem lehet, mert ez a Harry Styles, határozottan nem az a Harry Styles volt, akinek én mindenemet odaadtam. Szó szerint. Ez a férfi ugyan hasonlított Harryre külsőleg, de belsőleg egy arrogáns bunkó volt, aki nem érdemel se hálát, se tiszteletet. Az, ahogy a szemembe nézett a sötét tekintetével.. Már koránt sem azok a gyönyörű, zöld szemek voltak, amikben én elvesztem. Rideg volt és ezt nem is nagyon takargatta.

Mikor hazaértem, a nappaliban találtam Lou-t, Tomot és Conor-t is. Mély beszélgetésben voltak, de amint beléptem a szobába, rám pillantottak. Mikor a szemeikbe néztem, nem tudtam mást felfedezni bennük, csak sajnálatot. Nem voltam kíváncsi a sajnálatukra. Nem voltam kíváncsi rájuk sem. Abban a pillanatban rám tört az érzés, hogy engem mindenki átvert. Mindenki hazudott nekem, amikor a szemembe néztek és azt mondták, hogy Harry meghalt. Csak most tűnik fel, hogy mennyire szánalmasan és kétségbeesetten próbáltak meggyőzni Harry haláláról. Eddig nem foglalkoztam a furcsa pillantásaikkal, a félrevezető megjegyzéseikkel, de most világossá vált. Mindannyiukban csalódtam. De a legnagyobbat talán mégis Conorban. A legjobb barátom volt. De, mint mondtam: csak volt. Múlt időben. Minden bizalmamat elvesztette, elvesztették. Számomra ők nem léteznek többé.

- Jade, kincsem, csak had magyarázzuk meg - lépett elém Lou, és próbált megállítani abban, hogy felmenjek az emeletre.
- Kösz, nem. Nem vagyok kíváncsi az újabb hazugságaitokra - vetettem oda foghegyről. Nénikém szemében könnyek csillogtak, de nem érdekelt ő sem, és senki sem.
- Csak miattad tettük.
- Aha, ezt már hallottam valahol - forgattam a szemeimet, miközben próbáltam a lehető legjobban kimutatni mennyire megbántottak. Had tudják csak, hogy mennyire halottak a számomra.
- Kicsilány, adj nekünk egy esélyt - lépett közbe Tom, hogy ne a feleségén töltsem ki az összes mérgem. - Esküszöm, mindent elmondunk.
- Nem érdekeltek - sziszegtem, majd tettem mégegy lépést a lépcső felé. Lou szorosan tartotta a karomat. - Eressz el.
- Nem, ameddig meg nem hallgatsz - mondta határozottabban, de még mindig szipogott.
- Ez a hangnem már rég nem jön be, Lou. Semmi kötelességem meghallgatni a nyavalyás magyarákodásotokat.
- Ne beszélj így velem! - emelte fel a hangját Lou. - Ameddig az én házamban élsz, addig én felelek érted, és én mondom meg, hogy mit csinálsz.
- Ezen könnyen segíthetünk - néztem mélyen a szemébe annyi gyűlölettel, amennyivel csak tudtam. - A műtét után elköltözöm.
Kijelentésemre mindhárman elhalkultak és ledermedtek, én pedig csak elvigyorodtam, mert pont ez volt az a reakció, amit ki akartam belőlük váltani. Nem blöfföltem, nem is szántam viccnek. Komolyan gondoltam. El akarok innen költözni. Ha lehet, jó messzire.
- Ezt nem gondolhatod komolyan.. - Ez volt az első alkalom, hogy Conor is megszólalt.
- De, halálosan komolyan gondoltam - gúnyolódtam, mire még jobban meghökkent.
- Jade, miért viselkedsz így? Ez nem te vagy - mérgesen végigmért, mintha valaki más lennék.
- Te csak ne mondd nekem, hogy én nem vagyok önmagam - emeltem fel a mutatóujjam, mikor kitéptem a karomat a nénikém szorításából. - Ti voltatok, akik félrevezettek egész végig. Pont ti vagytok azok, akik nem róhatnak fel nekem semmit sem. Ti kurvára nem lehettek rám mérgesek.
- A saját ér..
- Igen, igen, a saját érdekemben tettétek. Mondtátok már vagy ezerszer  - Ásítást imitáltam. - De valamiért mégsem hiszek nektek.
- Kérlek, csak had.. - Lou remegve könyörgött, de félbeszakítottam.
- Had magyarázzátok meg? - néztem rá felhúzott szemöldökkel, befejezve mondatát. - Nem, sajnos nem nagyon érdekel. Sőt, tudjátok mit?
- Kérlek - esedezett Conor is. Megráztam a fejem.
- Menjetek a francba!

Ezzel felrohantam a szobámba és ki sem jöttem onnan órákig. Úgy, ahogy voltam, koszosan és átfagyva, befeküdtem az ágyamba, és a plafont kezdtem el kémlelni. Még arra se vettem a fáradtságot, hogy betakarjam magam. Agyam nem tudott rendesen gondolkodni, csak a mai nap képei jártak az eszemben. Most kezdtem csak érezni a fájdalmat, amit Harry okozott. Tudtam, hogy holnapra a testem tele lesz zúzódásokkal, vagy már most kék és zöld foltos vagyok. De most Harry megszégyenítő és önkielégítő tette volt a legkisebb gondom. A legnagyobb gondom maga volt az ördög. És az ördög maga, Harry Styles.

- Két nappal később, Houston Városi Kórház -

Körülöttem minden csipogott, mikor nagy nehezen kinyitottam a szemeimet. Fehér falak közé voltam zárva, csövek lógtak ki a kezemből és az orromból is. Ólom súlyúnak éreztem a testem; hiába próbáltam felemelni a karomat, az mindig visszaesett a durva tapintású ágyneműre. Öt sikertelen próbálkozás után feladtam és felnyögtem. Tehetetlenül néztem körbe a szobában.
- Valaki.. - Hangom még számomra is felismerhetetlen volt. Rekedt és mély. Zavarta a fülemet minden egyes hang, amit kiejtettem a számon.
- Végre, hogy felébredtél! - termett az ágyam mellett hirtelen a szőke hajú nagynéném. Napok óta nem beszélek velük, egyedül a műtét előtt váltottam vele pár szót, de ugyanolyan gyűlölettel fordultam felé is, ahogy az összes többi ismerősőm felé.
- Úgy tűnik - krákogtam, majd a kis szekrényen lévő pohár felé biccentettem. Vette az adást.
- Oh, persze, azonnal hozom, édesem - Lou úgy tett, mintha semmi sem történt volna köztünk. Feltűnt a hirtelen jött kedvessége, nem is tudtam hová tenni. Bűntudata lenne?
- Parancsolj - adta a kezembe a vizet. - Egy hideg, egészséges pohár víz.
Nagy kortyokban ittam a vizet, tényleg szükségem volt már rá. Egy kicsit abbamaradt a kábaságom, ahogy kiürítettem az üveg tartalmát. Lou minden egyes mozdulatomat figyelte; azt, ahogy kortyolom a hűsítő italt, illetve azt is, ahogy erőlködöm, hogy visszategyem a poharat az ágyam melletti szekrényre. Mivel látta, hogy nem megy, segítőkészen elvette tőlem és lerakta helyettem, majd helyet foglalt a székében, amit ez idő alatt mellém húzott.
- Hogy érzed magad? - törte meg a csendet, ami ránk telepedett.
- Éppen most estem túl egy műtéten, de kösz a kérdésed, jól vagyok - mosolyogtam erőltetetten, amiből egy vicsor lett.
Lou felsóhajtott.
- Tudom, buta kérdés volt.
- Hát igen, eléggé - mormoltam, remélve, hogy meghallja.
- Jade. Nem haragudhatsz ránk örökké - Hangja átment nyávogásba.
- Csak figyelj - kacsintottam rá, amire egy ledöbbent pofával válaszolt.
Visszavágni már nem tudott, mert mire feleszmélt a döbbenetből, az ajtó kinyílt és mindketten a fehér köpenyes Dr. Jackson-ra néztünk.

- Látom felébredtél - mosolygott rám, majd odasétált az ágyam mellé, és megvizsgálta a monitoron a pulzusomat és a vérnyomásomat. Miután ezzel végzett, odajött mellém és meghallgatta a szívemet. Majd, mikor minden alap vizsgálatot elvégzett, visszaállt Lou mellé, valamit írt a dossziéjába, majd mosolyogva rámnézett.
- Nagyon jó eredmények, Jade.
- Tehát jól sikerült a beavatkozás? - izgatottan kérdeztem. Bólintott.
- Igen, nem történt semmi komplikáció, ahogy a te esetedben vártuk - Ezt nem értettem teljesen, de hagytam, hogy a Doki folytassa. - Egy kis gépezetet raktunk be a szívedhez, ami majd pumpálja a vért.
- És mikor mehetek haza?
- Nem tartanánk itt sokáig, maximum négy-öt napig - felelte, mire megkönnyebbültem.
- És végig ebben a lehangoló szobában kell maradnom? - húztam el a számat, ahogy körbenéztem.
Dr. Jackson fejcsóválva felnevetett, majd az éppen felém igyekvő nővérre mutatott.
- Természetesen nem. Azonnal átviszünk a többi beteghez. Már felébredtél, szóval nem kell tovább az intenzíven feküdnöd.

Percekkel később már egy sokkal nyitottabb szobában voltam, ahol több ember volt. Négyen voltunk egy teremben, de amikor megérkeztem, a legtöbben aludtak. Egyedül én voltam ébren. Egy függöny választott el engem a többi betegtől. Lou hozott be nekem vacsorát. Azt mondta, hogy átaludtam az egész napot. De valljuk be, hogy jót tett. Kipihentebbnek éreztem magam, ami most igazán jól jött.
- Tessék, itt egy kis tea is hozzá - tette le még a tálcára a pohárkámat is. Szendvicseket kellett vacsoráznom, amit Lou jól megpakolt sonkával, salátával és sajttal. Ha rájuk néztem, már elkapott a hányinger.
- Biztos vagy benne, hogy mindenzt megeszem? - néztem rá elfintorodva. Lou kinevetett, majd a tálcán lévő ételre mutatott.
- Egyél.
Tekintete fogva tartott egészen addig, amíg meg nem kezdtem a szendvicset. Utána beletemetkezett az egyik újságba, amit útközben talált.

Miután megettem a két hatalmas szendicset, és leöblítettem azokat egy kis teával, Lou-ra néztem tehetetlenségemben. Most keltem fel, de már este volt és én nem éreztem magam fáradtnak. A legrosszabb érzés a világon.
- Elhoztad a könyvemet?
- Csillagainkban a hiba? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. Bólintottam. - Sajnos nem.
- Mostmár nem kell attól félned, hogy összeroppanok Harry halálától -  néztem rá élesen, mire lesütötte a szemét és az összekulcsolt kezeit kezdte fixírozni.
- Tudom, hogy haragszol.. - kezdte, de én azonnal félbeszakítottam.
- De még mennyire, hogy haragszom! - Próbáltam halk maradni a többi beteg érdekében, de dühöm egyre csak fokozódott.
- És én ezt megértem - mondta a kelleténél haragosabban, majd mikor összeszedte magát, valamivel lágyabb hangon szólt hozzám. - Hibát követtünk el azzal, hogy nem mondtuk el neked az igazságot.
- Jó, hogy végre belátod - sziszegtem. Vett egy mély levegőt.
- Amikor elraboltak, Conor felhívott a kórházból - suttogta. - Elmondta, hogy mi történt. Hogy Harry-t meglőtték, de az állapotát stabilizálták. És azt is, hogy veled mit tett az a rohadék. Kétségbe voltam esve, mert azt mondta, hogy semmi nyom arra, hogy rád találjanak, mert nagy valószínűséggel kivittek Svédországból. Minden egyes nap beszéltünk, beszámolt mindenről. Harry egy ideig nem volt magánál, de, amikor felkelt.. Nos, akkor mondta el, hogy mi legyen. Egy idő után kiengedték a kórházból és ő maga kezdett el téged keresni, de úgy adták elő, mintha Conor kutakodott volna utánad. Aztán, amikor Harry megtalálta Damon rejtekhelyét, ahol tartott téged, Conort küldte be, hogy nézze meg, hogy bent vagy-e. De nem voltál, mert addigra megszöktél - hangja elhalt. Fájdalmas volt visszagondolni a Pratt-ben történtekre. - A fiúk éjjel és nappal is téged kerestek, mígnem egyszer megláttak Melindával. Harry akkor utasította Conort, hogy hívjon fel téged, és hozzon haza. Ezek után Harry beállított hozzánk egy nagy sereg fekete ruhás biztonságissal. Beavatott minket a tervébe, aminek a lényege az volt, hogy elhitessük veled a halálát. Azt mondta ettől biztonságban leszel és nem akar majd a fél világ megölni téged - Kirázott a hideg. - Végig figyelt téged, tudott mindenről, amit csináltál. A háttérben meghúzódva figyelt. Emlékszel, amikor valaki járt a szobádban? - Bólintottam, mire folytatta. - Az ő volt.
- És mi értelme volt az egésznek? Tudok vigyázni magamra.
- Épp ez az, Jade - fakadt ki. - Nem tudsz. És Harry mellett még nagyobb veszélyben lennél.
- Akkor minek jött vissza? Azt mondta, hogy hallott a temetőben, amikor azt kértem, hogy jöjjön vissza és ne hagyjon el. Azt mondta, csak teljesítette, amire kértem.
- Nem tudom, Jade. Ezeket tőle kell megkérdezned - nézett rám szomorúan. - Talán annyira szeret, hogy nem volt képes tovább színlelni.
- Kétlem - horkantottam, mire homlokát ráncolta.
- Szeret téged, egy percig se gondolj mást. Ha nem szeretne, akkor nem rendezett volna ekkora cécót a biztonságodért.
- Ugyan már - nevettem kínomban. - Ő is csak apám pénzét és a drogot akarja. Harry egy egocentrikus, arrogáns bunkó, aki nem törődik senkivel.
- Egocentrikus, mi? - jött egy hang a függöny mögül. Másodperceken belül a hanghoz arc és test is társult. Az a személy állt ott, akit most a legkevésbé akartam látni.
- Hallgatóztál? - nézett rá felháborodva Lou, mivel én nem szándékoztam hozzászólni. Harry nem nézett a nénikémre; szemeit rajtam tartotta, miközben válaszolt.
- Ha rólam beszéltek, akkor jogom van hozzá - felelte egy gúnyos vigyor kiséretében. Erre csak a szememet forgattam, Lou pedig mérgesen nézett a srácra. Mikor elfordult tőle, rám nézett és elsóhajtotta magát.
- Azt hiszem van mit megbeszélnetek. Én kint leszek - És akkor, napok óta először úgy tekintettem rá, mint az utolsó reménységemre. Nem akartam kettesben maradni Harry-vel. Képtelen vagyok beszélni vele!
Amint Lou felállt volna, megragadtam a kezét és úgy szorítottam, mint még soha. Könyörögve néztem rá. Csak nem hagyna itt! Bár megérteném azok után, ahogy viselkedtem.
- Kérlek - esedezve szűrtem a szavakat a fogaim között. Lou-nak is feltűnt a hirtelen hangulatváltozásom. Napok óta először fogtam meg a kezét, és láttam rajta, hogy már ült volna vissza a helyére, de ebben Harry megakadályozta.
- Beszélnem kell vele! - Amikor kimondta e szavakat, egy pillanatra láttam tekintetében a régi énjét, de az azonnal el is tűnt, és helyébe visszakerült a mostani seggfej verziója.
- Sajnálom - tátogta felém, ahogy elhúzta a zöld függönytés elment.
Vesztesként hajtottam le a fejemet, így csak a szemem sarkából láttam, hogy Harry leül abba a székbe, ahol egy perccel ezelőtt a nénikém ült, majd felém fordult. Na, nem, mintha eddig nem engem vizslatott volna a sötét szemeivel.
- Látom jól sikerült a műtét - krákogott, mire értetlenül ránéztem.
- Te most komolyan beszélgetni próbálsz velem? - Igaz, úgy volt, hogy nem fogok hozzászólni, de nem bírtam ki, hogy ne szóljak neki vissza. Komolyan úgy tesz, mintha semmi sem történt volna? Ennyire semminek tart? Felháborító.
- Szerinted a "Beszélnem kel vele!" mit jelent? - És tessék. Már gúnyolódik is.
- Mit akarsz? - kérdeztem, ignorálva előző kérdését. Felvonta szemöldökét.
- Beszélgetni, de azt hittem ezen már túlvagyunk - felelte szórakozottan. Hát, én egy kicsit sem voltam szórakozott, ugyanis a mulatsága tárgya én voltam. Ilyenkor legszívesebben bevernék neki egyet.
- Akkor miről akarsz velem beszélgetni? - morogtam, miközben ökölbe szorítottam a kezeimet, hogy "véletlenül" meg ne lendítsem őket, például az arca felé.
- Azt hiszem ezt te is nagyon jól tudod, Jade - karjait keresztbe tette a mellkasán, miközben rám kacsintott.
- Hagyd abba a játszadozást és nyögd már ki végre, hogy mit keresel itt! - csaptam két kezemmel a paplanra. Felnevetett, majd gonoszul rám mosolygott.
- Ha jól emlékszem tegnap te voltál az, aki nyögdécselt és nem én - És ekkor nekem betelt az a bizonyos pohár.
- Takarodj! - mutattam a kijárat felé, miközben ügyeltem arra, hogy hangom nyugodt maradjon.
- Nem hiszem én azt.
- Azt mondtam kifelé innen, te seggfej! - mondtam, és hozzá vágtam a hátam mögül egy párnát. Támadásom nem járt sikerrel, mert gyors reflexei kisegítették és elkapta a lövedéket, még mielőtt az az arcába csapódhatott volna.
- Egy párna? Komolyan? - nevetett, amivel egyre inkább felidegesített.
- Kérlek szépen, menj innen el. És, ha lehet ne is gyere vissza - válaszoltam lassan és artikulálva, hogy minden szavamat az eszébe vésse.
- Pár napja még könyörögtél, hogy ne hagyjalak el - érvelt.
- Mert akkor azt hittem halott vagy, a kurva életbe! - fakadtam ki és éreztem, ahogy egyre csak rám tör a sírhatnék. Sírhatnékom volt tőle.
- És most meg nem örülsz, hogy itt vagyok előtted és élek - Tekintetében mintha fájdalmat láttam volna, de mint az összes többi érzelem; ez is azonnal eltűnt onnan.
- De sosem gondoltam volna, hogy komolyan beteljesül, amit kérek - sóhajtottam lehiggadva.
- Örülsz egyáltalán, hogy visszajöttem hozzád, vagy totál felesleges volt? - kérdezte halkan, hogy szinte alig hallottam. Tekintetét mélyen belefúrta az enyémbe, miközben előrébb hajolt a székében és megtámaszkodott a térdén.
Hogy örültem-e neki? Persze, hogy örültem, a fenébe is! - kiáltotta a belsőm, de ezt a hangot ezer másik követte, akik mind az ellentettjét mondták. Szerettem őt, de már valahogy másképp tekintettem rá. Megbántott, félrevezetett, hazudott nekem. Nem bízom benne, és nem tudom, hogy valaha is fogok-e még. Ezt majd az idő eldönteni.
- Én most össze vagyok zavarodva, Harry - motyogtam előre nézve, kerülve a kiismerhetetlen szempárt.
- Vagyis feleslegesen tértem vissza. Értem én - nevetett fel nyersen. Tudtam, hogy meg van bántva, de én is meg voltam.
Mikor fel akart állni, megfogtam a csuklóját. Ma már másodjára könyörögtem valakinek.
- Nekem még van mondanivalóm - néztem rá magabiztosabban, mint valaha.
- Hallgatlak.
- Nem is tudom, hogy kezdjem.. - próbáltam összeszedni zavaros gondolataimat, hogy valami értelmes beszédet kovácsoljak belőlük. - Azt hittem, hogy a poklot jártam meg azalatt az idő alatt, amit Damon fogságában töltöttem. Azt hittem, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor éheztetnek, megvernek és megerőszakolnak egy mocskos ágyon. Azt gondoltam, nincs ennél fájdalmasabb dolog a világon. De, volt ennél rosszabb - suttogtam. - Mikor még Damon-nál voltam, volt remény számomra. Számunkra. Akkor még reménykedhettem, hogy életben vagy, bevittek a kórházba. Aztán, amikor Conor megtalált.. Vagyis technikailag te, de mindegy.. Szóval, amikor megtaláltatok, és egyedül Conort láttam a reptéren, már sejtettem, hogy valami gáz van. Az egész utazás alatt nem kérdeztem rólad semmit; azt hiszem a tudat alattim érezte, hogy rossz dolgok fognak történni és így próbált megvédeni az esetleges összeomlástól. Majd hazaértünk és egyszer csak minden.. Bumm - mutattam a kezeimmel a robbanást. - Gyökerestül megváltozott az életem, kezdve a halálhíreddel. Emlékszem, hogy Lou mondta el. Nem akartam elhinni, el akartam menni hozzád - könnyek csillogtak a szemeimben, miközben figyeltem, ahogy Harry elfordul és megfeszülnek a karján az izmok. - É-én.. ordítoztam, mint egy őrült. Téged hívtalak, Harry - töröltem le egy kósza könnycseppet az arcomról. Ekkor Harry már újra felém fordította tekintetét. - A következő emlékem az volt, hogy felkelek, mert benyugtatóztak. Aznap ki sem mentem a szobámból. Összeomlottam, miattad. Szenvedtem a hiányodtól. Zokotam, mint egy kisbaba, mert elvesztettelek. Tudod, hogy mi volt a legrosszabb? - kérdeztem tőle, de alig láttam, ahogy homlokát ráncolja, mert könnyeim vékony fátyolként meggátolták, hogy lássak. - Az, hogy úgy mentél el, hogy nem mondtam el neked..
- Mit? - lassan szólalt fel. Szomorú mosollyal ránéztem.
- Azt, hogy szeretlek.
Arcából semmit sem tudtam kiolvasni, lehetetlenség volt megállapítani bármit is a kifejezéstelen pókerarcából. Azt gondoltam válaszolni fog, de ehelyett felállt és megint elsétált. De ez volt az első alkalom, hogy vissza se nézett.

***
 
Beszélgetés zajaira ébredtem. Lou nénikém és Conor voltak bent. Vagy nagyon halkan beszéltek, vagy távol voltak az ágyamtól. Ha jólértettem susmogó szavaikból, akkor Lou a tegnap esti látogatást mondta el a fiúnak.
- Egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy idejött! - Bár nem láttam Lou-t, biztos voltam benne, hogy a homlokát ráncolja mérgében.
- Szerinted mit kellett volna mondanom neki? Hogy nem látogathatja meg a csaját? - Conor is dühös volt. Sejtettem, hogy Conor is tudott mindenről, Harry révén.
- Jade már nem a csaja! - morogta Lou, majd egy kisebb csattanás hallatszott. Valószínűleg fejbe verte. - Már akkor nem volt az, amikor kijátszotta!
- Nem kijátszotta, csak megvédte!
- Ez nem védelem volt, te idióta, ha közben a lány szíve darabokra törik - Hálás voltam a nagynénémnek, hogy kiállt mellettem.
- Harry mellett nincs biztonságban - emelte fel a hangját Con.
- Akkor Harry maradjon távol tőle! - parancsolta Lou. Szinte láttam magam előtt, ahogy keresztbe teszi a karjait a mellkasa előtt.
- Szerinted én ezt nem mondtam neki? - kérdezte tehetetlenül Conor. - Csak egy nagy adag kiosztást kaptam válaszul. Ugyanolyan makacs, mint Jade.
- És mi van azzal a ténnyel, hogy Jade el akar költözni? - tette fel halkan a kérdését Lou néni.
- Beszéltetek már róla?
- Hogy beszéltünk volna, amikor levegőnek néz? Senkivel nem beszél, Conor - suttogta a nő. - És fáj, nagyon fáj, hogy nem engedi megmagyarázni.
- Mert meg van sértve - magyarázta Conor. - Úgy érzi elárultuk.
- Mert el is árultuk! Harry miatt tönkrement a kapcsolatom vele!
- Ne fogd ezt is rá! - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Conor védeni fogja Harryt.
- Akkor mégis kinek a hibája? Hm? Tán az enyém, vagy mi?
- Nem, én ezt nem mondtam, csak azt, ho... - Nekem ennyi elég volt. Muszáj volt közbeavatkoznom, ígyhát úgy tettem, mint, aki most kelt fel.
- Lou? - pislogtam laposan és beszéltem lassabban a hatás kedvéért. Egy pillanat múlva a nénikém mellettem termett; korábbi haragjának semmi nyoma sem volt.
- Jó reggelt, Csipkerózsika - mosolygott. Ha nem tudtam volna, hogy beszélgettek Conorral, most simán elhinném, hogy minden rendben van vele.
- Mennyi az idő? - kérdeztem egy nagyot ásítva.
- 10 óra múlt pár perccel - nézett egy pillanatra a karórájára. - Hozzak valami reggelit?
- Igen, az jó lenne, köszönöm - biccentettem, majd figyeltem távolodó alakját.

Nem sokáig maradtam egyedül, hisz Lou távozása után megérkezett Conor. Fanyar mosollyal köszöntött, majd, nem is foglalkozva a székkel, leült az ágyam szélére. Kicsit arrébb húzódtam, hogy nagyobb helye legyen. Meg persze az is közreátszott a távolságomban, hogy nem igazán akartam itt látni.
- Ugye tudod, hogy mérhetetlenül sajnálom? - kérdeztem egy kis idő elteltével. Bólintottam, mert tudtam, hogy igazat beszél. Napok óta mást sem hajtogat, csak, hhogy sajnálja, és én bármennyire is tiltakozom, az egyik felem hisz neki.
- Mondtad már egy párszor - nevettem fel kedvtelenül, majd elfordítottam a fejem, hogy kinézzek az ablakon. Szerencsém volt, mert pont a terem végébe kerültem, az ablak alá.
- És komolyan is gondolom! - Ismét bólintottam.
- Egyébként mi járatban itt? - kérdeztem visszafordulva felé.
- Hallom, Harry meglátogatott - terelt. Elég ügyes a témaváltásban, azt be kell vallani.
- Ha azt érted a "meglátogatott" alatt, hogy nem volt hajlandó elmenni és rámerőltette magát, akkor igen, itt járt - mondtam neki unottan. Conor halkan felnevetett, majd ropogtatni kezdte az ujjait kínjában.
- Nem akart megbántani, ugye tudod? - Hezitáltam a válaszadással.
- Tudom - feleltem. - Részben megértem Harryt, hisz meg akart védeni. De ugyanakkor mérhetetlenül dühös vagyok rá, azért, mert becsapott. És ezt nem tudom egy könnyen elfelejteni.
- Azt hitte, hogy örülni fogsz, ha visszajön.
- Akkor rosszul hitte - grimaszoltam, amit Conor nem láthatott, mert a kezeit kémlelte.
- Nagyon rosszul érezte magát, amikor sírni látott. Megölte őt, hogy nem lehetett veled - magyarázta tovább. Belül, nagyon belül, a szívem legmélyén, megremegtem Con szavaira.
- Talán nem is lesz többet - sóhajtottam. Erősnek akartam látszani, de Conor ismert, és tudta, hogy ez mind csak egy álca.
Kijelentésemre végre a szemembe nézett.
- Nem adsz neki egy esélyt?
- Nem tudom, Conor - temettem kezeimbe az arcomat. - Annyira, de annyira tehetetlen vagyok.
- Vissza akarod kapni, vagy nem? - Jobb kezével megfogta az egyik kezemet és elhúzta az arcom elől.
- É-én.. nem.. - Mielőtt befejezhettem volna a mondatomat, a nagynéném megjött a reggelimmel. Bocsánatkérően néztem Conorra, majd elengedtem a kezét, hogy meg tudjam fogni a tálcát, ami már az ölemben volt.
- Gondoltam éhes vagy - nevetett, mikor látta a döbbenetet az arcomon az étel mennyiségtől. Volt itt minden; szendvicsek, gofri, műzliszelet és egy pohár narancslé.
- Köszönöm - motyogtam, majd a hasam korgása kötelezett arra, hogy neki kezdjek a falatozásnak.

A gofrikkal kezdtem, utána megettem a műzéiszeletet, a két szendvicsből pedig az egyiket ettem csak meg. A narancslével leöblítettem a finom reggelit, majd teli hasamra tettem a kezem.
- Hát ez jól esett - motyogtam, majd rámosolyogtam a nénikémre, aki elvette előlem a tálcát. Egy pillanatra ledöbbent a cselekedetemen, de viszonozta és rendezte vonásait.
- Mire ez a jókedv? - Amint leült a székre, meg is kérdezte hirtelen hangulatváltozásom okát. Conor már elment, amikor elkezdtem enni. Arra hivatkozott, hogy bandás dolgokat kell intéznie.
- Nem tudom - vallottam be, mire egy felhúzott szemöldököt kaptam válaszul.
- Miről beszéltetek Conorral?
- Csak ezredszerre is bocsánatot kért - legyintettem tettetett nevetéssel. Nem akartam beavatni a Harrys részletekbe.
- Ő is, ahogy én is, még ugyanennyiszer bocsánatot kérnénk, ha azzal elérnénk azt, hogy újra szóbaállsz velünk - Hangja őszintén csengett. Egy pillanatra elmosolyodtam.
- Most is beszélek hozzád - vigyorogtam. Felsóhajtott, a fejét csóválta, de nevetett.
- De ez nem ugyanolyan. Szeretnénk, ha megbocsátanál nekünk.
- Már megbocsátottam - feleltem halkan. Lou hirtelen felállt, és rámvetődött. Annyira nagy sebességgel érkezett, hogy az ágy megugrott alattunk, én pedig felnyögtem a súlyától. Vékony karjaival átölelt és megszorongatott.
- Lou, a csövek - mondtam ki nehezen, mert szinte megfojtott, annyira ölelt. Azonnal észbekapott.
- Oh, sajnálom, édesem, csak tudod, annyira megörültem -  higgadt le egy pillanatra, majd nyomott egy puszit az arcomra és visszaült a székre.
- És amúgy beszéltél már Tom-mal? - érdeklődtem. Bólintott.
- Tegnap este felhívott - Gondterheltnek tűnt. - Azt mondta, hogy volt egy kisebb összetűzése az egyik őrrel, mert nem engedte ki őt és Lux-ot a játszótérre. Megmondtam neki, hogy maradjon nyugton, de csak nem hallgat rám.
- Tudod, hogy Tom milyen makacs - nevettem. - Lux nem tud semmit?
- Dehogy tud. Két éves, Jade - nézett rám. - Hogy magyarázod el a kisgyerekednek, hogy úgymond egy börtönben él?
- Akkor mit szoktatok neki mondani? - Őszintén kérdeztem, hisz sosem tudtam, hogy Lou és Tom mit mondanak a kicsinek, hogy "elfogadja" a helyzetet.
- Azt, hogy azok a fekete ruhás bácsik vigyáznak ránk. Egyébként egész jól el van velük.
- Igen, azt láttam - mosolyogtam, ahogy azokra a pillanatokra gondoltam, amikor valamelyik testőr kezében volt a szőke kislány.
- Ha már rendesen beszélgetünk, - nézett rám vigyorogva a nénikém, mire én is azt tettem. - megkérdezhetem, hogy Sam mit mondott neked pár napja a konyhában?
Hirtelen elkomorodtam. Nem volt kevdem erről beszélni. Sam aznap nagyon kiakasztott, nem számítottam arra, hogy így letámad. Senkinek nem beszéltem róla.
- Lou... - Tényleg nem akartam válaszolni neki; nem tudhattam, hogyha elmondom neki a történteket, akkor nem fog haragudi a saját testvérére.
- Csak bökd ki!
- Tényleg nem lényeges, csak apuról volt szó - szépítettem a dolgokon.
- Jade! - Mostmár türelmetlen volt, így tettem, ahogy kérte.
- Sam azt mondta, hogy apu miattunk nem vállalta a műtétet, amit rajtam is elvégeztek és, hogy ez is közrejátszott a halálában - Addig nem vettem észre, hogy egy levegővel mondtam ki a mondatot, amíg nem lélegeztem egy jó nagyot, ezzel oxigént juttatva a tüdőmbe.
- Hank valóban a születésed miatt nem volt hajlandó kés alá feküdni, de szó sincs róla, hogy emiatt halt volna meg - tátotta el a száját.
- Igen, tudom. Sam megemlítette, hogy erős gyógyszereket is kapott, szóval tünetmentesen élt - magyaráztam.
- De akkor sem értem, hogy ennek mi köze van hozzád.
- Szerintem engem hibáztat.. - kezdtem. - Hogyha nem születtem volna akkor.. - Vártam, hogy leessen neki.
- Hát ez hülye! - csapott a szék karfájára, majd felpattant. Kezeit a hajába szántotta. - Nem hiszem el, hogy ezt mondta neked.
- Semmi gáz, Lou - nyugtattam, mert elég félelmetesen nézett ki. - Nem érdekel.
- Ő imádta a legjobban a bátyánkat - Nem is vette figyelembe a tiltakozásomat. - Felnézett rá. Jocey-t is szerette. Hank egyedül vele tartotta a kapcsolatot a családból.
- Veled megszakította, de vele nem? - kérdetem homlok ráncolva.
- Pontosan - sóhajtott. - Miután a nagyszüleid meghaltak, csak hárman éltünk a családi házban. Hank volt a legidősebb, viszont én költöztem el legelőször. Egyszerűen nem voltam képes abban a lakásban élni, ahol a szüleim is éltek. Akkoriban ismerkedtem meg Tom-mal, aki nagyon fiatalon, csupán 1 évnyi együtt járás után feleségül vett. Hank ezt nem nézte jó szemmel;nem szerette a férjemet, mert úgy gondolta, hogy felelőtlen. Még az esküvőre se jött el!
- Ennyire szívtelen volt veletek? - döbbentem le. Apámat nem nagyon tudtam elképzelni úgy, mint, aki haragot tart a családjával. Mindig is imádta az embereket, a családjáért pedig mindent meg tett volna.
- Igen - jelentette ki Lou nyersen. - Azt hiszem akkor utáltam meg, mikor nem láttam felbukkanni Sam mellett. Szükségem volt rá, ő mégis eltaszított magától. Azóta nem is beszéltünk. A saját esküvőjére se hívott meg, bár anyád erősködött, hogy hagyjon fel a görényeskedéssel. A születésedről, és édesanyád haláláról is csak futólag hallottam. Én kész lettem volna fátylat borítani a múltra, és rohantam volna neki kibírni a fájdalmat, de nem. Makacs volt és nem engedett magához közel. Sam volt az, aki mellette volt végig.
- Akkor én miért nem emlékszem rá? - Egyetlen olyan kép sincs, aminSam nénikém is rajta lenne. Egyetlen gyerekkori emlékem sincs, amiben szerepelne a szőke hajú nő.
- Fogalmam sincs. Akkor költözött el először a barátjával az Államokba, amikor te 1 éves lettél. Talán túl kicsi voltál, hogy emlékezz.
- Nem Brazíliában élt? - kérdeztem, visszaemlékezve Sam történetére.
- Nem-nem. Először Amerikába utazott, majd onnan le Brazíliába.
- Értem - bólintottam.
 
***
 
Délután aludtam még pár órát, mert nagyon kimerültem. Miután Lou kiment a teremből, hogy mosdóba mehessen, szemeim azonnal lecsukódtak, nem is tudom, hogy nem éreztem magamon a fáradtságot. Még hallottam, ahogy visszajön és szólongat, de már az öntudatlanságban lebegtem. Pihenésem sem tartott sokáig, ugyanis valaki elég intenzíven próbálkozott a felébresztésemmel. Kezek simogatták az arcomat, a nyakamat, és a kézfejemet.
- Még nem akarok felkelni - morogtam rá, hátha ezzel elkergetem. De ez nem így lett; egy rekedtes nevetés hangjára lettem figyelmes.
- Eleget aludtál, Szépségem - Amint megszólalt tudtam ki az. Szemeim kipattantak és ijedten húzódtam el az érintése elől. Nem csodálkozott, csak csalódottan visszahúzta hatalmas tenyereit.
- Mit keresel itt? - Ez volt az első értelmes mondat, ami az eszembe jutott. A többi csak értelmetlen hablatyolás lett volna.
- Téged is jó látni - felelte unottan Harry. Sóhajtottam.
- Megkérdezem mégegyszer - Úgy beszéltem, mintha egy fogyatékossal kéne megértetni valamit. - Mit keresel itt?
- Meglátogatom a barátnőmet - jelentette ki egy féloldalas mosollyal.
- Sajnálatos, hogy nekem kell ezt közölnöm veled, de már nem vagyok és nem is voltam soha a barátnőd.
- Kérdeznem kell valamit - mondta higgadtan, ügyet sem vetve az előző kijelentésemre.
- Kérdezz - húztam fel a szemöldököm rosszat sejtve.
- Igaz, hogy el akarsz költözni Lou-éktól?
- Igen, és el is fogok - motyogtam, mert nem tudtam mire akar kilyukadni.
- Akarod hallani az ötletemet? - dőlt előrébb a székében, míg én hátráltam az ágyban.
- Akarom? - kérdeztem vissza, félve a választól.
Harry elvigyorodott, majd egyenesen a szemembe nézett.
- Költözz hozzám.



4 megjegyzés:

  1. wáááá*--* igeeen költözzön hozzá*--* légyszi költözzön hozzá*--* légyszi,légyszi*--* könyörgöm!!..nem.!..ESEDEZEM!!!! ne esedezzek? ..késő..már ESEDEZEM*--* költözzön hozzá uristen*-* ahhw*--* egyszerűen ahhw*--* nagyon imádom <3 költözzön hozzá!!*--* Csajoook *--* *kis kutya szem* légyszívees*--* költözzön*-* hozzá*-*

    VálaszTörlés
  2. Ájj! Akkor Harry nem is haragszik Jade-re? Mi? Hozz hamar kövit!!!

    VálaszTörlés
  3. Harry egy kocsog. Hah. Meg akarta vedeni Jadet?? Igy? Na ne viccelj mar.! Oke.. Azt hiszem tulsagosan is belkepzeltem magamat Jade helyzetebe..:D
    De most komolyan.. Egy blognal sem volt eddig olyan nalam,hogy elkezdjek gondokozni,vagy egyaltalan gyuloljem az adott szemelyt.Termeszetesen a torteneten belul,nem felre erteni! :D
    Kurva jo lett! (Bocsi a szohasznalatert..) Gyorsan kovit!!!:D
    Ja. Es legyszi,szepenkerlek KOLTOZZON HARRYHEZ!!Jade koltozzon mar hozza! Tok izgi lenne,izgalmasabb mint eddig!! Es ez nagy szo mivel kurva izgalmas volt eddig is!!!!:D

    VálaszTörlés
  4. Jajj de nagyon jó lett mint mindig... Nagyon siessetek a kövi résszel! Nagyon izgi a storyy!! Pusszi... <333

    VálaszTörlés