2014. október 3., péntek

#2 Novella

Madison Anne Cooper


Fáradtan keltem fel reggel. Alig múlt hat óra, mikor az ébresztőórám megszólalt, pedig aznap csak délután voltak óráim az egyetemen. A St. Andrews Egyetemen vagyok harmadéves hallgató, angol szakon. Mindig szerettem az irodalmat. Már az általánostól kezdve az volt a kedvenc tantárgyam, így nem volt kétséges, hogy ezzel akarok a későbbiekben foglalkozni. Szerettem olvasni és tanulni, ami a jegyeimen is meglátszott. Nem én voltam a legjobb, de kevesen voltak nálam is jobbak.
A napjaimat mindig ugyanúgy kezdtem. Reggeli után megmosakodtam, majd jöhetett a pár perc jóga. Sokan nem hisznek benne, pedig jó hatással van a szervezetemre és a lelkemre egyaránt. Mire mindezzel kész voltam, már fél nyolc körül járt az idő.

A lehető leghalkabban osontam ki a folyosóra, ügyelve arra, hogy ne keltsem fel a szobatársamat. Jane és én teljesen ellentétei vagyunk egymásnak, és nem csak azért, mert jó 20-25 centivel magasabb nálam. A haja vállig ért, és festett szőke volt, ami tökéletesen passzolt kék szemeihez és modelleket megszégyenítő alakjához. Én sem voltam duci, de lett volna rajtam hol formálni. Világos bőréhez jól illettek a tetoválások az alkarján és a vörös lakk a körmein. De mindez csak a külsőség, ugyanis belülről szinte ugyanolyanok voltunk. Nem véletlenül lettünk legjobb barátnők sem. Ugyanarra a szakra jártunk mindketten és csakúgy, mint én, ő sem veti meg azokat a fránya könyveket, ha jobb jegyről van szó.

A folyosóra kiérve, halkan csuktam be magam után az ajtót, nehogy felébredjen, majd magamra kaptam a kabátomat és kiléptem a kollégium kapuján. A sok órára siető diák között ügyesen navigálva jutottam át, majd az egyetem udvarán lesétáltam a tengerparthoz. Ezt annyiszor tettem meg az ittlétem alatt, ahányszor csak időm volt rá. Nekem még ennyi idő után is valami megfogalmazhatatlan élmény volt, hogy amikor csak kedvem tartja elsétálhatok ide, és akár még az ebédemet is megehettem a parti köveken üldögélve.
A szél szokásához híven erősen fújt, de még ez sem vehette el a kedvem attól, hogy gyönyörködjek pár percet a végtelen kékségben. A vízhez közeledve egyre jobban kezdett kirajzolódni előttem egy ember görnyedt alakja. Azonnal felismertem, és odasiettem a kavicsokat rugdaló sráchoz.

- Hé, Harry! - kiáltottam, mikor elég közel értem hozzá, hogy meghallja a hangom a hullámok zaján át. A ballonkabátos srác megmerevedett a hangomra, majd lassan felém fordult. Nem felelt, csak elmosolyodva megvárta, míg odaérek hozzá, majd a kezét nyújtotta, hogy lesegítsen egy nagyobb kőről, hogy mellé állhassak.
- Nem kell. Mondtam, hogy nem fogom meg a kitetovált kezedet - löktem arrébb, mire csak nevetett egyet, majd látva az ügyetlenkedésem, inkább leemelt, mintsem hagyja, hogy leessek.
- Lejöttem volna magamtól is.
- Meghiszem azt. Aztán hívhattam volna a mentőt is azonnal - nevetett tovább.
- Neked nem tanították meg, hogy tisztelni kell az időseket? - bokszoltam a vállába, mire fájdalmas arccal odakapott, hogy nyíltan tettesse mennyire fáj neki.
Harry idén volt elsős, tehát két évvel fiatalabb nálam. A saját korosztálya inkább kerülte őt a magas, izmos alakja és a sok tetoválása miatt. Megfélemlítő hatást keltett, amire csak tudatosan rátett a modorával, és a viselkedésével. Még a végzősök között is akadtak olyanok, akik inkább elkerülték őt, mintsem, hogy esetleg összetűzésbe keveredjenek vele. De én nem féltem tőle. Jobban ismertem annál, és ahogy észrevettem, ő sem utál engem. Persze, vannak vitáink, mikor próbálom őt megnevelni, de tudom, hogy sosem bántana.
- Hogyhogy ilyen korán ébren vagy? - kérdeztem, hogy kikerüljünk a minket körülvevő csendből.
- Talán zavarok? - nézett le rám egy félmosollyal.
- Nem. Csak még sosem láttalak itt ilyenkor.
- Gondoltam megleplek.
- Harry! -nevettem fel.
- Mi az? Mindenki tudja, hogy itt álmodozol, hogy aztán rohanhass, hogy el ne késs - vigyorgott tovább.
- Mi a..
- Shh.. Nincs ezzel semmi baj. Az embernek szüksége van fantáziálgatásokra. De mondd csak.. - itt közelebb hajolt, s a fülembe súgva mondta tovább. - Mennyire leszel nedves tőlük?
Hirtelen azt sem tudtam hogy reagáljak arra, amit mondott, annyira elképedtem. Meglepett és egyben ijedt arcomat látva önelégült mosolyba vágta az arcát, és győztesként vigyorogva nézett le rám.
Nem tudtam mit mondjak, hiszen honnan is tudhatnám? Az ilyen helyzetekre messze sem voltam felkészülve.
Éreztem, ahogy az arcomat ellepi a pír, s gyorsan lehajtva a fejemet, próbáltam leplezni a lelki gyengeségemet. Hallottam, ahogy Harry egy jóízűt nevet, majd megveregetve a hátam távozott.
Utána akartam szólni, de eltűnt a ködben. Tehetetlenségemben kuncogtam egyet, majd lehajoltam, hogy egy kisebb követ dobjak a tengerbe.


Mikor az utolsó órámnak is vége lett, már 6 óra is elmúlt. Jane és én egymás mellett sétáltunk vissza a kollégiumhoz, hogy végre lepakoljunk.
- Alig várom hogy belefeküdjek a kádba és ki se keljek amíg jegesre nem hűl a víz - sóhajtott a barátnőm, és szinte láttam, ahogy megjelenik előtte a kép a forró, habos vízről.
- Én szerintem elmegyek futni - rántottam vállat.
- Nemár! Tudod te mi a lazítás? - nevetett. - Állandóan csinálsz valamit.
- Segít kiszellőztetni a fejemet. Ki kéne próbálnod, mi az a sport - nevettem. Erre válaszul egy fancsali képet kaptam, mire elnevettem magam.
Mikor beértünk végre a szobánkba, ő a terveihez híven a cuccait ledobta az ágyára, majd teleengedte a kádat, én pedig ezt az időt kihasználva átöltöztem, hogy elmehessek futni.
- Elmentem - kiáltottam be hozzá a fürdőbe. Válaszát nem vártam meg, mert már ki is léptem az ajtón. Míg kiértem az épületből, megterveztem, hogy merre fogok futni. Terveim szerint, ha kiengednek a főkapun, akkor a város utcáin, egyébként kénytelen leszek az udvarokon róni a köröket.
Szerencsém volt, ugyanis voltak páran, akik iszogatni mentek, így velük együtt én is kislisszoltam kocogni.
Októberhez híven korán sötétedett, így 7 és 8 óra között már igencsak messze járt a nap. A közvilágításra bíztam magam, majd a fülembe tettem a fülhallgatókat, és elindultam jobbra.
A főutak helyett a kisebb utcákat választottam, mivel azok sokkal csendesebbnek bizonyultak, és kevesebb embert kellett kerülgetni.

Visszaérve az egyetem utcájába lassítottam, majd a vaskapuba kapaszkodtam. A torkomba kerülő cigifüsttől köhögni kezdtem. Odébb sétáltam, hogy kikerülje a füst útjából, majd beléptem az egyetem területére.
- Nem bírod a füstöt, Cooper? - hallottam meg egy hangot, amit azonnal felismertem. Szó nélkül fordultam meg, egy kicsit még mindig zihálva a futástól, és igen, Harry állt velem szemben.
- Minek futsz, ha nem bírod? - indult el velem egyszerre.
- Kettőnk közül nem én vagyok az, aki rosszul van, ha meg kell mozdulnia. Amit nem bírok, az a szagod.
Minden amit tett, hogy hangosan felnevetett, és eldobta a cigaretta apró maradékát.
- Nem vagyok büdös - tiltakozott.
- De az vagy. Füst szagú vagy, és ide hallom, ahogy fuldoklik a tüdőd. - Erre okosan nem válaszolt, hanem csendben sétált tovább mellettem. Az levegő lehűlt, én pedig kezdtem fázni a vékony pulóverben, amiben voltam. Megszaporáztam a lépteimet, ő pedig árnyékként követett tovább.
- Tudod, van ez a buli szombatonként, amiket Pete és a csaja csinálnak.... - kezdte.
- Igen?
- Arra gondoltam, hogy eljöhetnél egyszer Jane-nel együtt. Jó lenne.
- Nem tudom ő hogy van ezzel, de szerintem ugyanúgy áll hozzá, ahogy én. Nincs kedvem elsős ribancok között táncolni egy sörszagú, fülledt sátorban, ahol minden oldalról beszámíthatatlan srácok vesznek körül. Kösz nem, Harry.
- Ne csináld már! Mikor lettél te ilyen? Régen minden ilyenben benne voltál. - Megállt egy helyben, ezzel engem is erre kényszerítve.
- Az régen volt, most meg most van Harry.
- Jó csapat voltunk. Csak mi ketten. Emlékszel? - Ajkait félmosolyra húzta, a szemei kissé összeszűkültek. A földre tereltem a tekintetem ahogy közelebb húzott magához. Rettentően kellemetlen volt a közelsége, de mégsem tudtam elhúzódni.
- Tudom, hogy te is pont úgy imádtad, mint én. - Nem tudtam, hogy a hangjára, vagy az emlékek hatására, de kirázott a hideg.
- Elégszer sikítottad a nevemet önkívületben, hogy tudjam, élvezted. - Önkéntelenül nyögtem a felsőtestét takaró barna bőrkabátba, ahogy felidéztem a múltat. Szinte láttam az elégedett vigyort az arcán, de mikor a kezei a hátam aljára csúsztak, a mellkasánál fogva mégis eltoltam magamtól.
- Mennem kell - mondtam, de úgy tűnt, nem is hallja. Vagy nem akarja hallani.
- ....de vajon ez elég, hogy pontosan emlékezz, vagy esetleg ismételjük meg? Nem volt az túl régen? - Alsó ajkát megnyalta, nekem pedig betelt a pohár, és az utolsó rajtam maradt ujjait is lefejtegettem magamról. Éreztem, ahogy remegnek a térdeim, és ideges lettem, hogy még mindig képes ilyen hatással lenni rám. Egy részem az ölébe ugorva vitetné magát az épületek háta mögé, míg a józan eszem ellenkezett. És győzött.
- Jó éjszakát, Harry - mondtam magabiztosan, majd megfordultam, és otthagytam őt egyedül.

1 megjegyzés: